Csodára várok. Mimmina

Elhasaltam.
És most majdnem leírtam, hogy mekkora érzéketlenek a férfiak, hogy amíg a saját bőrüket nem viszik a vásárra, addig fel sem fogják, hogy mi nők mit cipelünk magunkkal hónapról hónapra...de máris bocsánatot kérek a megjegyzésemért, meg egyáltalán, hogy dühömben felmerült a gondolat is...
Tény, hogy nem fogják fel olyan drámaian.Tény, hogy várja ő is és ezért képes is tenni...nem húzza ki a fejét a hurokból, mint sokan mások.Tény, hogy kurva sok időm van gondolkozni.Naponta tudom különböző dimenziókba lőni magam, vádolok és megbékélek, dühöngök és csendre intem magam.
Lehet, hogy effektíve nem töri a fejét napi szinten az én kis "gyerekprojektemen", de érte, értem és értünk dolgozik nap , mint nap, szeret és törődik velem...
De akkor is elhasaltam.Kétnapos, rohamokban felbuggyanó sírás...minden előzetes behatás nélkül, önkontroll nélkül...mert persze megjött.Mert persze pontosan tudtam, hogy mikor kellett volna együtt lennünk és ez fizikálisan kivitelezhetetlen volt...nem várt felkészületlenül, mégis mellbe vágott, megint előjött a bukott nő feeling.
Fájt.Napokig marta lelkem a nincs.

Jön a karácsony.Ez az ami ebből a letargiából kirángatott.Jön a kis családom.Mert igenis nekem is van családom, még ha sokszor azzal ostorozom magam, hogy gyökértelen vagyok és nem tartozom senkihez.
Valahogy ki kéne kapcsolnom kicsit, remélem a készülődés segít, aztán ha elrohantak az ünnepek, majd újra felveszem a kesztyűt!